„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” – Karinthy Frigyes unokája, Karinthy Ferenc fia nagyapja sorait idézte, amikor úgy döntött, feldolgozza az ólomsúlyával rá nehezedő családtörténetet, és megírta Ördöggörcs című könyvét. Később egykori főiskolai éveivel, az ellenségeskedőkkel és talán éppen családi hagyományai miatt őt elutasítókkal is számot vetett második regényében, a Vihar kapujában. 13 évet várt a Kossuth-díjra, pedig elismeri, hogy akár azonnal megkaphatta volna. És éppen idén lesz 35 éve, hogy igazgatja a Karinthy Színházat, ahol véleménye szerint nagyapja is igen jól szórakozna. Egy életút története néhány válaszba sűrítve – rendezte Karinthy Márton.


Miben hasonlít legjobban az édesapjára?

Mindig különbözni akartam tőle, épphogy kerültem a hasonlóságot. Ő nagyon nagy „playboy” volt Pesten, én zárkózottabb voltam. Ő nagy vízilabdás, nagy sportember volt, engem a sport nem vonzott, hiába erőltette. Ő nagyon hangos volt, és kitöltötte a teret, én visszahúzódóbb voltam gyerekkoromban, nem is jutott nekem elég levegő mellette. Az Ördöggörcs című könyvem is arról szól, hogyan viaskodtunk apámmal, illetve hogy tudok felnőttként szembenézni vele.

Elnyomást érzett?

Igen, de nem az ő rossz szándéka miatt, hanem mert erős egyéniség volt, és nem nagyon lehetett kamaszként saját hangot találnom mellette. Legalábbis akkoriban így éreztem. Azonban felnőtt fejjel a naplóját olvasva megható, hogy mennyiszer írt rólam, és mi mindenre emlékezett. Este leírta a napközben ki nem mondott gondolatokat, amiket hiányoltam tőle… így ez mára egyensúlyba került. Ahogy öregszem egy jobban hasonlítok rá, a járásom, a mozdulatai, a nevetésem az övé. Sokan mondják, hogy ez apám bosszúja, hogy ennyire őt idézem. Ez a gének játéka. Ám bízom benne, hogy a külső jegyek mellett az értékeink is hasonlóak. A humorom hasonlít az övéhez, igaz ő nagyon hangosan, sokszor más rovására volt humoros, én ezt olykor kicsit soknak éreztem. Inkább a finom irónia híve vagyok, míg ő híres volt arról, hogy szeretett másokon élcelődni. Gyerekként ezt sokszor bántónak éreztem. Igaz, a közeg is más volt.

A nagyapjának is vannak közös vonásaik?

Ezt csak remélni merem. Külsőleg talán kevésbé, belső tulajdonságokat pedig nem merek mondani, hiszen ő egy zseni volt. Ha gondolkodásmódunkban, világlátásunkban hasonlítunk, akkor arra büszke vagyok, de én ezt nem tudom megállapítani. Egyébként nem is kell az embernek hozzá mérnie magát, még családtagként sem. De talán a humorban vagy a világért érzett felelősségben őt idézem, csak remélni tudom, hogy így van.

Beszéljünk egy kicsit a Karinthy névről. Mekkora felelősség, kötelesség egy ilyen múlt, és mennyire dicsőség és presztízs?

Dicsőségnek semmiképpen nem mondanám, mert a név nem az én érdemem.

De nem szabad megtagadni az őseinket, hiszen azzal elvágnánk a gyökereinket is. És nem is kell teljesen leragadni itt, tovább kell vinni és átalakítani a saját mentalitásunkra, vérmérsékletünkre. Amit ebből kihoztam, az talán egy állóképesség, egy boldog makacsság, hogy nem adom föl, hiszen voltak nagyon nehéz időszakaim a pályámon. Nem volt egy habos torta, hogy A tanúból idézzek. Az első tíz év a színházban nehezen telt, mert még nem voltam elég érett, nem találtam rá a saját hangomra. Aztán szép lassan, fokozatosan, nagyon sok munkával beállt egy rendszer, és megszokottá vált, hogy menni kell, és elvégezni a dolgokat, ami a színház működéséhez kell.

A Karinthy Színház egy nagyon színvonalas, patinás szórakoztató színház, amely idén ünnepli fennállásának harmincötödik évét. Ilyen színházat képzelt el annak idején?

Ez az a színházforma, amit szeretek: a polgári, függönyös színház, Guckkastenbühnével, magyarul kukucskáló színpaddal, amit sokan, a magukat modernnek vallók egy életen át ostoroznak. Én meg pont ezt szeretem, a „korszerűtlen” színházat.

Mert hát miben áll ma a színházi újszerűség, a modernség?  A provokálás, aktivizálás, a néző felszólítása nem mai dolog, már a hatvanas években is létezett. Menni kellett, véleményt kellett mondani… inkább hagyják, hogy a darab hasson rám! Most, a harmincötödik év környékén úgy érzem, helyén van a színház, és az történik benne, amit én szeretek.

Visszük tovább a tradíciót, az egykori pezsgő és izgalmas budapesti színházi életet a hatvanas-hetvenes évekből.

Mennyire van igény erre a polgári, szórakoztató színházra?

A mindennapok azt igazolják, hogy van rá igény. Éves szinten kilencvenszázalékos a telítettség, ami nagyon jó, hiszen ebbe beleértendők a nyári hónapok is. Nagyon hálás és visszatérő közönségünk van, ami folyamatosan bővül, hiszen olyan emberek is eljönnek, akik eddig csak a belvárosba jártak, de mégis megnézik, hogy mi történik a Karinthyban. Utána pedig, az a tapasztalat, hogy visszajönnek. A Karinthy név beleépült egy közegbe, és a legnagyobb örömöm az, mikor azt mondják, hogy „megyünk a Karinthyba”.

Megható, amikor azt mondják: „a Karinthyhoz kérek egy taxit!” Ahogy a Katonához, az Örkényhez, a Radnótihoz – a Karinthyhoz is lehet menni… mert akkor abban benne vagyok én is, meg az egész család.

Hogyan él tovább a Karinthy Színházban a hagyomány és a tradíció?

A magyar polgári színházi világ él tovább, számos ismert és kevésbé ismert klasszikus magyar darabot tűzünk műsorra. Nagyon boldogan mutatnék be kortárs darabokat is, ha találnék ilyen színvonalút. Folyton kapok darabokat, de még nem találtam közöttük igazán átütőt. Ugyanakkor Moldova György néhány éve engem megkeresett meg a legújabb darabjával, amit be is mutattunk, de most szerződött hozzánk egy fiatal szerző, Csabai Márk is. Mai darabokat az emeleti Hököm Stúdióban játsszunk egyelőre, ezek közük kiemelném Benedek Albert DeGeneráció darabját, vagy apám, Karinthy Ferenc Gellérthegyi álmok című előadását, amelyet egy modern feldolgozásban játsszunk sikerrel.

Ha a nagyapja beülne egy előadásra, mit mondana?

Először is kérné a jogdíjakat, mivel minden létező darabját játsszuk vagy játszottuk. A Tanár úr kérem! tizenhét évig ment – most vettük le, mivel megöregedtek a szereplők.

Szerintem jól érezné magát itt. Klasszikusabb világlátása már a főiskolán is megmutatkozott, és az osztálytársai kissé későn érőnek tartották miatta.

Igen, retrográdnak és konzervatívnak. Vélhetően ebben is apám hatása mutatkozik meg.

Az elmúlt években megváltozott a véleményük? Mit gondol, az osztálytársai hogyan tekintenek most Karinthy Márton rendezőre, színházigazgatóra?

A kétezres években, A vihar kapuja című könyvem megírásakor újra találkoztunk, és nagyon izgalmas volt szembesülni a „gyerekkori” éneinkkel, és azzal, ahogy akkoriban ők láttak engem. Mindenki őszinte volt, a legvadabb avantgárd rendezők is megszelídültek, és belátták, hogy az a fajta színház is életképes, amit én csinálok, nem kell egyformának lennünk.

Korábban mind az elidegenítő és a Grotowski-féle „kegyetlen színháznak” voltak megszállott hívei, tehát valami olyat akartak csinálni, amit eddig még soha senki más. Én meg azt szerettem volna folytatatni, ami a magyar színház legmélyebb hagyománya, a színvonalas, polgári vígjáték, és máig is ezt csinálom. E nem egy póz részemről, mert hiszem, hogy ezekben a darabokban igenis lehet a mához szólni.

Az, hogy jó-e a darab, nem azon múlik, hogy fejen állva jön-e be valaki, vagy meztelenül, ami manapság már szinte közhelyes.

Manapság inkább már ahhoz kell a bátorság, hogy az ember normálisan megrendezzen egy darabot, ahogy az meg van írva, ki van találva. Inkább rendezel egy elfelejtett Aszlányit, ami nagyon is aktuális. A Péter, avagy szélhámos kerestetik!, ami most műsoron van, olyan, mintha ma játszódna. Ugyan a harmincas években történnek az események, de mindenki pontosan érti, hogy miről szól.

Akkor sértettségnek nyoma sincs Önben?

A vihar kapuja nagyon jól kiegyenlítette a dolgokat, a főiskolán tapasztaltakat ennek megírásával dolgoztam fel.

Ahogy József Attila mondja: „békévé oldja az emlékezés…”. Ilyen szempontból békévé oldotta a harminc év a mi összes harcainkat. Mindenki végzi a maga dolgát, nem hiszem, hogy egymás útjában lennénk, sőt, azt lehet mondani, hogy a mi osztályunk egy nemzedék, amely hosszú ideig a pályán lehet… sajnos mára négy halottunk is van az egykori osztályból.

Szerettük mi egymást tulajdonképpen, minden intrikával és hiúsággal együtt.

A vihar kapujából Máté Gábor (színész, rendező, a Színház-és Filmművészeti Egyetem oktatója – a szerk.) ráadásul beszédvizsgát is rendezett a színészeknek.

Igen, és nagyon sikeres volt, fel is léptek vele a POSZT-on (Pécsi Országos Színházi Találkozó – a szerk.), és játszották a Katona József Színház Kamrájába, az Egyetemen pedig meg kellett ismételni a vizsgát, akkora volt az érdekelődés, megért vagy öt előadást. Most készült belőle egy ötrészes rádiójáték is. Horváth Péter író-rendező nagyon szívszorítóan készítette el, érdemes meghallgatni, hogy mennyire rólunk szól. Amikor a vizsgát készítő színészeket kérdeztem, hogy mennyire tudták mindezt átélni, azt felelték, hogy pont ilyen ma is az Egyetem, ugyanígy veszekednek, vitatkoznak, rivalizálnak. Ugyanaz zajlik, csak más korban. Mindig nagy öröm az hallanom, hogy a volt hallgatók, akik ma már különböző színházakban játszanak, kiemelik, hogy benne voltak A vihar kapujában!

Másik könyvének, az Ördöggörcsnek megjelenése után(ötvenezer eladott példány, svéd fordítás, készülő norvég fordítás) érezte, hogy nem csak rendezőként, de immáron íróként is méltó Karinthy-utód?

Nem, inkább csak örültem a sikernek. A visszaigazolásból gondolom azt, hogy igen. Most újra ki akarják adni a könyvet, mert elfogyott a boltokból, és még mindig keresik- Az, hogy tizenhárom év után is olvassák, egy nagyon sikeres dolog. Ebből is készült egy ötrészes rádiójáték, amiben Alföldi Róbert játszott engem. Most csináltam belőle egy kétszáz oldala, „tömörített” változatot a norvég fordításhoz. A tömörítés azért szükséges, mert nem szabad visszaélni a külföldi olvasóval, így az marad benne, amit ő is át tud élni.

Több, mint 13 évet várt a Kossuth-díjra, amelyet 2013-ban vehetett át. Nem volt kései ez az elismerés?

Nem tagadom, hogy szerintem azért ez már 2000 körül is esedékes lett volna. Az osztálytársaim, akik Kossuth-díjasok, már a kilencvenes években átvehették ezt a kitüntetést – például Ascher Tamás. Aki hamar nagyon jó helyzetbe került, korábban megkapta. De ez így volt jó , akkorra érett meg, ahogy én magam is. Abban a korban kaptam meg, amikor tudok neki örülni, és még aktívan dolgozom is.

Elégedett ember?

Önmagammal nem, a színházzal igen.

Önmagával miért nem?

Többet kellene írni, többet kellene dolgozni, és a színházban is számtalan lehetőség lenne még.

A következő generációkban, a lányában és az unokáiban mennyire látja megmutatkozni a karinthyságot? A családnév biztosan öröklődik tovább.

A lányom időnként énekel, nagyon szép hangja van. De soha nem inspirálta komolyabban, hogy művészi karrierbe kezdjen, és én ezt tiszteletben tartom. Ha valaha szeretne, akkor fog énekelni, egyébként újra elkezdett dalokat írni. A színházba is bedolgozik, kisebb, kisegítő munkakörben, főleg a gazdálkodás és könyvelés terén. Az unokákban is biztosan megvan a művészi hajlam, olvasnak, szerepelnek. Legutóbb, amikor egy vizsgafilmet forgattak rólam, itt voltak a gyerekek is. A kisebbiket nem lehetett lelőni, annyira akart szerepelni. Még csókokat is dobált, pedig csak három éves! De hogy pontosan mi lesz belőlük, az még számunkra is titok, a Karinthy nevet biztosan viszik tovább.

 

Karinthy Márton rendező, író, a Karinthy Színház igazgatója, Karinthy Ferenc fia, Karinthy Frigyes unokája. A Színház- és Filmművészeti Főiskola színházrendező szakán végzett 1973-ban. Több kőszínházat is megjárt, majd 1982-ben megalapította a Hököm Színpadot Harsányi Gáborral, amely 1988-tól állandó játszóhelyükké vált – ez lett a mai Karinthy Színház. 2003-ban jelent meg Ördöggörcs című nagysikerű könyve, melyben saját múltját, gyökereit kutatja és dolgozza fel. 2007 végén jelent meg újabb kötete A vihar kapuja címmel, melyben Karinthy színházrendező osztályának (1968-1973) történetét meséli el. 2013-ban munkásságáért Kossuth-díjjal jutalmazták.