Karinthy Ferenc szikrázóan tehetséges író és színpadi szerző volt – és bátor is. Gellérthegyi álmok színpadi játékából „volt mersze” kihagyni minden háborús teatralitást, a színen nem masíroznak katonák, nem állítanak senkit a falhoz,  nem folyik vér, nincsenek bukásra ítélt gonoszak és hősies jók…

Csak két EMBER van – így, csupa nagybetűvel. Két fiatal – egy katonaszökevény fiú és egy üldözött lány -, akiket a vak véletlen összesodor egy elhagyott gellérthegyi villa pincéjében…. Kényszerű pincerabságuk során természetesen felvillannak a háborús generációk tragikus sorspillanatai, de a néző mégsem érzi egyetlen percig sem, hogy valami sokszor olvasott történelemkönyvet lapozgatna.

A két fiatal végigjátssza a körülöttük zajló iszonyatot: műveltségi kvízben vetélkednek, főzik a babot, és közben a béke zaftos bélszínszeleteit álmodják, álmodják a múltat, álmodják a jövőt, álmodják a szerelmet….illetve, azt nem is álmodják…..

Karinthy nem oszt igazságot, nem lett a „történelmi realitások” foglya, szereplői békés, szabad, polgári Magyarországról álmodtak – amiből ugyebár tudjuk, hogy mi lett… Igen jellemző momentuma a darabnak, hogy amikor a jövendő dicsőséges szocialista átalakulását is megálmodják a szereplők, a hamisítatlan karinthys irónia nem kíméli a később sajnálatosan valóssággá vált, torz ideát. Ezek, így együtt, éppen elegendőek voltak ahhoz, hogy 1970-ben, a mű születésekor ezt a szép, romantikus, emberi művet akár „forradalminak” is értékeljük: az akkori kritika le is vágta, ahogy kell. De a közönséget már akkoriban sem lehetett leváltani: Almási Éva és Huszti Péter zseniális produkcióját gyakorlatilag nem lehetett levenni a műsorról, táblás házakkal ment évekig, a két, mára már koszorús művésznek a nagy színpadi kiugrásaként került be a színháztörténetbe. 

Stílszerűen a Karinthy Színpad szobaszínpadán, a KoMód színtársulat ifjú reménységei játsszák ezt a bájosan „korszerűtlen” egyfelvonásost. A KoMód-osok repertoárját nézve formabontó, alternatív pályakezdő kompániáról van szó – némileg talán meglepő a darabválasztás, különösképpen annak fényében, hogy már a színlapon látszik, hogy itt bizony alaposan átszerkesztették a darab struktúráját.

Az eredetileg kétszereplős művet három ifjú hölgy (Bodó Edit, Szabó Sára és Széplaki Szilvia), és három fiatal úr (Gulyás Ádám, Inoka Péter és Kocsis Fülöp Soma) játssza, már az előadás kezdetét jelző gongszó előtt felvetve minden kérdést: vajon mit szólna a realista művészetet utolsó leheletéig védő és öncélú abszurdot, a lila álművészetet élesen támadó Karinthy „Cini”, ha látná ezt a produkciót?

 Szűk másfél óra múltán a néző azzal a megnyugtató érzéssel kel föl a székéből, hogy az éles nyelvű örökkön ironikus Mester aligha csapkodja dühödten a mennyei páholy karfáját. Aki az Almási-Huszti pároson szocializálódott, annak nyilván elkél némi esztétikai kompromisszumkészség, de összességében a kísérlet izgalmas, nem bántó, visszaadja az eredeti mű tiszta romantikáját.

Az apró szobában mindössze harminc néző üli körül a játszóteret, így kiemelve és megerősítve az eredeti szituáció intimitását. A formabontás ezúttal okolható: a darab eredendően is „valamelyik világháborúban” játszódik, de igazából nincs is szükség világégésre. Mint ahogy a több szereplő is bátran szimbolizálhatja, hogy a történet nem két emberről szól, bárkit, bármilyen történelmi helyzetben várhatja egy pince,  ahol elhagyottan, félve keresheti a megoldást, ahol szüksége van a játék és az álmodozás örömére, ahol szembe kell néznie önmagával, és ahol rátalálhat talán a szerelemre is.

A játszó személyek közül Széplaki Szilvia már kész színésznő, izgalmas ellentmondásos, túlfűtött lénye könnyem áttör a rivaldán – de igazából illetlenség kiemelni bárit, az ifjak egységes társulatként működnek, láthatóan szeretik a darabot, és a koncepció lényegét visszaadva mesélnek arról, hogy nagyon különböző karakterként is vár minket az a keserédes-játékba menekítő pince….

Az ilyenformán szétosztott, egymás szájából kikapkodott dialógusokban néha kicsit elvész az amúgy nyelvész Karinthy remek nyelvi játékának dinamikája, akadnak hangsúlybeli és modulációs bakik is, az „Egyszerű, mint az egyszeregy, mit nem érthet más, csak egy meg egy…” örök csodája olykor megbicsaklik a nagy kapkodásban – de a szép, igaz, romantikus mese igazan szól az ifjak hangját.

Hogy pontosan átélek-e a „korszerűtlen” romantikát? Ez persze lehet akadémikus kérdés, de az ilyeneknek kevés értelmük van. Annyi bizonyos, hogy az életélvező-bohém-érzelmes Karinthy Ferenc örömmel nézheti újólag színpadra állított művét a földön túli világból, és a nézőknek érdemes helyet foglalni a kiválasztott harmincak között.