Uralkodó családoknak, főúri nemzetségeknek adatik meg, hogy bő évszázadon keresztül több egymást követő generáció meghatározó szereplője legyen egy ország szellemi életének. A 20-21. század magyar kulturális arisztokráciájának talán legjellemzőbb famíliája a Karinthynak. Frigyesről művei mellett könyvtárnyi visszaemlékezés mesél, fia, Ferenc, alias „Cini” a magyar irodalom páratlan nyelvi igényességű alkotója volt, mindemellett igazi bohém, kávéházi figura, sportember, az irodalmi társaság központja…. És végül az unoka, Márton, színházigazgató és rendező, minden „karinthyzmus” méltó örököse, aki immáron 2013 óta szintén Kossuth-díjas….

- A Hadik kávéházban beszélgetünk. Én választottam a helyszínt, de választhattam volna mást…?

- Sok helyen megfordulok, ebbéli kizárólagosságok sincsenek az életemben, de az vitathatatlan, hogy ez egy szimbolikus hely. Nagyapámnak ez volt a törzshelye – bár szinte a Nagykörút minden kávéházában otthon volt -, itt élt egyutcányira az egykori Verpeléti úton, ami most már az Ő nevét viseli. A gyermekkorom atyámmal, anyámmal pedig itt zajlott a bel-budai domboldalon, a Ménesi úton – no és persze Leányfalun….

- Amikor bejöttem, és Önre, a Karinthy Színház itteni törzsasztalára hivatkoztam, az amúgy kedves ifjú pincér kissé zavartan viselkedett, és a „foglalások” között kezdett keresgélni. Nagyapjánál, „Cininél” ez szerintem főbenjáró vétek lett volna, legalábbis egy szarkasztikus kroki témája!

- Itt valószínűleg a véletlenek különös összjátéka működhetett…no meg a fiatalság. A valóságban rendkívül jó a kapcsolatom a hellyel és a tulajdonossal. Már a megnyitón is felkértek beszédet mondani, azóta is rendszeresen részt vesz a színház különféle kulturális rendezvények, estek szervezésében, és apám tragikus sorsú testvérének, Gábornak éppen a napokban állítottak emléktáblát a kávéháztól néhány lépésnyire. Ez a meghitt páholy, ahol ülünk, pedig valóban a Karinthy Színház törzsasztala. A csöndes délelőtti órákban gyakran szoktunk itt olvasópróbákat is tartani.

- Törzsasztal, színház a kávéházban… Itt már mintha tényleg ott lennénk a Karinthy-legendáriumnál. Mégis – legalábbis az olvasó számára – úgy tűnhet, hogy az Ördöggörcs című egyedi műfajú könyvében néha pörölne ezzel a legendáriummal!

- Azt hiszem, inkább meg akartam érteni, és tőlem telhetően elmagyarázni a kívülállóknak. Nagyapámmal ugye nem találkozhattam, atyám testvére, Gabi, eszmélésemkor már bőven a mánia és a depresszió rabja volt. Nekem az igazi kapocs a furcsa, néhol őrült, gyakran zseniális őseimhez az apám volt. Jórészt rajta keresztül próbáltam felfejteni ezt az évszázados kultúrtörténeti históriát.

- Talán ezért is lephetett meg sokakat, hogy néha kíméletlen őszinteséggel tárta föl apjának gyengeségeit, a vele való konfliktusait.

- Az efféle őszinteség, azt hiszem a családtörténet része. Cini – merthogy én is így hívtam, akár az egész ország – szintén kegyetlenül őszinte volt, az akkori nyilvánosság kellős közepén élt, sikereiről, botlásairól, legendás társasági tréfáiról az egész ország beszélt.

- Miközben – ezt a naplójából tudhatjuk – belül rengeteget őrlődött, folyamatos sikerei dacára depresszióval küszködött, utálta a vergődő szocializmust…

- …és közben mégis együtt tudott vele élni. Nos, igen… Éppen ezt a zsenikre jellemző sokféle párhuzamos lélekállapotot volt nehéz nekem elviselni kamaszként és fiatal felnőttként. Apám minden vívódása ellenére, korának igazi sztárja volt, legalábbis ma így mondanák. Egykori vízilabdázó, sportos, erős, sikeres író, imádták a nők… Mindig, minden körülmények között győzni akart…

- Bájos anekdota, a háromszoros olimpiai bajnok pólós Kárpáti György írta meg, hogy egy ízben egy lábteniszparti közben Heinét kezdett el idézni, valamiképpen így akarta igazolni, hogy még az ő térfelére visszapattant labdáért is neki jár a pont. A társaság tagjai ekkor már föltették a kezüket…

- Na, ez a történet valóban Cinire vall. Ő mindig, minden körülmények között győzni akart, és engem is ilyen harcos, férfias figurának szeretett volna nevelni.

- Támogatta, hogy művészi pályára lépjen?

- Nem, sőt, az írással kapcsolatban egyenesen azt mondta, hogy ne is próbálkozzam vele, nincs hozzá érzékem. Amikor megtudta, hogy rendező szeretnék lenni, azt hiszem örült, talán egy kicsit meg is könnyebbült…

- Személyisége némileg kilóg a Karinthyaktól megszokottból. Kitűnő társalgó, de igazából soha sem vett részt a pesti bohém vircsaftban, nem szóltak önről se a pletykák, se az újságcikkek.

- Ez is alkati kérdés, és valahol ez is a család sokféle tudatú egységének lehet az eredménye. A szellemiséget örököltem, a külsőségeket kevésbé. De ez talán nem is baj.

- Volt az édesapjának egy számomra kedves, önironikus mini tárcája: Ön kiskamaszként hever a leányfalui nyaraló kertjében, és egy színházelméleti könyvet olvas. Valaki beszól a kerítésen, és Cinit keresi. Ön, a történet szerint, fölpillant a könyvből, és csak ennyit mond: „Valahol lent fejel a parton a gyerekekkel!” Szimbólum?

- A fene tudja. Tény, hogy megpróbálok összeszedettebben gazdálkodnia rém mért talentummal – de nehézsorsú zsenik utódaként ez, azt hiszem, természetes. Színházat vezetni, rendezni, nem csak álom, nem csak művészet, hanem felelősség is. Érdekes, hogy amikor még a főiskolára jártam, csupa harc volt az életem. Részint az osztálytársaim többségével szemben védtem a realista, katarzisra épülő színházat, amit atyám is körömszakadtáig pártolt az öncélú, lila abszurddal szemben. Másrészt mindenki meg volt győződve róla, hogy a nevem révén nekem kikövezett utam lesz. Ehhez képest apám sohasem protezsált, végül én kerültem pályakezdőként a legtávolabbra a pesti színházi világtól… Akkor ezért is nehezteltem rá, most már úgy érzem, ez volt a jó döntés.

- Édesapja halálát is szomorú legendák övezik. Hogyan élte meg? Tudom, hogy ez egy igen buta kérdés…

- A legendák néha sok igazságot tartalmaznak. Igazából semmilyen szervi baja nem volt, egyszerűen feladta… Nagyapám a II. világháború előtt nem sokkal halt meg, apám a rendszerváltás után nem sokkal – utóbbi bevallottan nem érezte már magát biztonságban. Persze gyűlölte az előzőt, de ott mégis otthon érezte magát. Emlékszem, akkoriban egy cikkében leírt egy Kohn és Grün viccet, mire egy írótársnője leantiszemitázta, mondván, hogy ilyen helyzetben nincs Kohn és Grün… Őt, a haláltáborban elpusztult Böhm Aranka fiát! Ez már nem volt az ő koordináta rendszere…

- Most már saját jogon a legnagyobb Karinthy. Hirtelen nem is tudnék mondani olyan családot, ahol két egymás utáni generáció tagja Kossuth-díjas lett volna. Cini most elégedett lenne azzal, amit a fia elért? Lehet még a 21. század is a Karinthyak évszázada?

- Apám akkor ment el, amikor nekem és a színháznak elkezdtek jönni a sikerek. Ezt nagyon sajnálom – ugyanakkor ebben is lehet valami szimbolikus. Megkaptam a váltóbotot, azóta nekem kötelességem vinni tovább. Hogy tetszene-e neki? Azt remélem, hogy igen. A kortárs és az elmúlt néhány évtized magyar színműveit alig-alig játsszák – mi felvállaltuk ezt a missziót. Néhány évaddal ezelőtt egyszerre volt műsoron például Csurka István és Moldova György. Mulatságos történet volt, hogy felváltva hívogattak, és mindketten arról érdeklődtek, hogy a MÁSIK darabja hogy megy! Hát nem egy hamisítatlan Karinthy-novellába illő alaphelyzet? Azt a fajta humanista-realista színházat próbáljuk meg folytatni, amiért atyám egész életében harcolt, és úgy tűnik, a közönség vevő rá, a kis színházunk sikeres. Van egy kis unokám is, már három-négy évesen csak a könyvek érdekelték. Apám hiánya mindennap elkísér, súrlódásaink dacára ugyanis varázslatos és misztikus kapcsolatban voltunk – de amikor az unokámra nézek, és azokra az ifjú művészekre, akikkel együtt dolgozom, akkor biztos vagyok benne, hogy a 21. század is megőrzi majd azt az emberközpontú művészetet és életfilozófiát, amit ők, és talán én is képviseltünk…

Galsai Dániel
Magyar Krónika 2017/2 szám