Földes Tamás

Öt este - öt vastapsos, kacagtató siker. Molnár Ferenc egyik legnépszerûbb vígjátékát, az Olympiát képtelen vagyok kihagyni, ha valahol színre viszik. Amerikában is láttam, angol nyelvû elõadásban.

 

Dunai Ferenc Nadrág címû Kádát-kori korrajzát az 1962-es, vígszínházi õsbemutatón is végigtapsoltam (akkor Feleki Kamill és Ruttkai Éva nyújtott feledhetetlen alakítást a fõszerepekben). Nóti Károly Nyitott ablak címû komédiáján, a Tisztelt Nagyérdemûvel együtt úgy nevettem, hogy a könnyem is kicsordult.

A fiatalon, 30 évesen, autóbalesetben elhunyt Aszlányi Károly Kalandos vakáció címû regényét már diákkoromban olvastam, a Hét pofon címû vígjátékát az egykori Petõfi Színházban láttam (ugyancsak Felekivel) – most a Pétert ismerhettem meg. Akár e felsorolás élére is tehettem volna az egyetlen külföldi szerzõ, Murray Schisgal mûvét, a Második nekifutást, amelyben a Kossuth-díjas Kiváló Mûvész, Szilágyi Tibor és a Jászai Mari-díjas Pápai Erika remekelt. Az elõadások közös jellemzõje, hogy Karinthy Márton 35 éve mûködõ színházában adták elõ. 

Aligha kétséges, hogy a Karinthy nevet olvasóink mindegyike hallotta. Van, aki már diákként, s van, aki érettebb korban. Az én korosztályom, meg az utánam következõk két Karinthyt is ismer(het)tek: apát és fiát – Frigyest és Ferencet. Ha Frigyes valamelyik világnyelvet birtokló országban születik, minden bizonnyal világhírû lenne. (Közhely persze, hány magyar színészre is elmondtuk). Érvényes ez rövid karcolatainak többségére csakúgy, mint nagyobb lélegzetû írásaira - színpadi mûveire, regényeire. A Kossuth-díjas Ferenc a második világháborút követõen jelentkezõ szépírók élvonalába tartozik. Gyermekkori becenevét felnõttként is vállalta; Ciniként a pesti mûvésztársaságok egyik kedvence volt. Frigyest nem ismerhettem (abban az évben hunyt el, amikor születtem); iskolai rendezvényen, diákként játszottam valamelyik tréfájában – nem brillíroztam. Ferenc viszont meghatározó személye betûvetõi pályámnak – õ vezette be azt a fiatal mûvészek estjét a Fészek Klubban, amelyen bemutatták elsõ drámámnak egy felvonását. Napjainkban az unoka, vagyis a fiú, Marci „a” Karinthy. Õ is Kossuth-díjas, de nem a kitüntetés a meghatározó, inkább az, hogy életképes magánszínházat alapított, méghozzá Budán, ahol színház korábban nem élt meg (ott is távol a kerület központjától, a Bartók Béla útnak csaknem a végén, a Kelenföldi pályaudvar közelében – a hajdani Haladás moziban). Két évvel ezelõtt ismertem meg személyesen; mielõtt leültünk beszélgetni, körbevitt a birodalmán. A színházzá alakított helyiségben 230 nézõ foglalhat helyet, a kerületi önkormányzattól bérli, méltányos áron (a harmincadik évad után kis szubvenciót is kaptak). A szomszédos épületből néhány kiegészítõ helyiséget vásárolt mûvészöltözõknek, díszlet- és jelmeztárnak, irodának.

– Az egy évtizede megjelent Ördöggörcs címû családregényed, amelynek alcíme Utazás Karinthyába, írói képességeket bizonyít. Kiléptél a családi hagyományból, mi vonzott inkább a színházcsináláshoz, már ifjú éveidben? – indítottam a beszélgetést.

– Nyolcéves voltam, amikor a nálunk vendégségben lévõ Major Tamást megkértem: vigyen magával a Nemzeti Színházba. A kocsijába ülhettem, azzal is szállított haza... én pedig beleszerettem, írjad nagybetûvel: a Színházba! – szövõdött a párbeszéd. – Hét-nyolc, velem egykorú gyerekkel otthonunkban megalakítottuk a Vidám Miniatûr Színházat. Volt függöny, volt forgatókönyv, a barátaim szülei ültek az alkalmi nézõtéren. A mûsort magunk állítottuk össze kezdetben kabarétréfákból, de elõadtuk a Liliomfit, sõt késõbb még Csehovot is játszottunk… Onnan már egyenes út vezetett a Színmûvészeti Fõiskolára, ahová elsõre felvettek.

– Édesanyád és édesapád helyeselték a döntésedet?

– Á, dehogy. A szüleim azt vették volna jó néven,

ha ügyvéd leszek, vagy valami hasonló pályát választok. Ám úgy éreztem, ezzel a névvel képtelenség polgári pályára menni, apám mellett viszont nem lehetett az írói vonalat folytatni… Hamletnek megjelent apja szelleme, nekem viszont a Karinthyak szellemével kellett megbirkóznom, hogy a saját utamat járjam.

– Mi késztetett arra, hogy magánszínházat alapíts már a politikai korszakváltás elõtt?

– Tíz éven át állami színházak emlõin lógtam. Rendeztem Szolnokon, tagja voltam a békéscsabai, a pécsi, a budapesti Thália társulatának, majd a Népszínháznak. Nem szerettem, ha fölöttem van valaki, és õ dönt helyettem. A tizenegyedik kerületi tanácsnál tudták, hogy színházat szeretnék csinálni Budán...

– Éppen Budán, ahol korábban minden színházi kezdeményezés hamvába hullt?

– A kerület vezetõi hívtak: alakítsak színházi kisszövetkezetet. Nyolcvankettõben  létrehoztam a Hököm Színpadot. A Kaffka Margit Gimnázium dísztermében mutatkoztunk  be apám Gõz és Hubay Miklós A zsenik iskolája címû darabjával. Egy évad után vándorútra mentünk: a MOM Kultúrházban, majd a Marcibányi Téri Mûvelõdési Központban tartottunk elõadásokat, aztán négy év Pesten, a Gutenberg Mûvelõdési Otthonban… A vállalkozás sikeres volt, de néha a szomszédos Rákóczi térrõl hívtuk be az örömlányokat a futtatóikkal együtt, hogy telt házunk legyen. De különben is: Pest meg én?! Vissza Kelenföldre valahogyan! S újabb telefon a tanácstól: a Budapest Film meg akar szabadulni a „kispiszkostól”, vagyis a Haladás mozitól… A falakból, a padlóból minden kitépve, csak egy világító szemû patkány fogadott. Bankoknál házaltam kölcsönért, a Karinthy meg a Gundel névre hivatkoztam... Aztán 1988-ban megalapítottam a Karinthy & Karinthy Kft.-t, és akkor írtam ki a bejárat fölé, hogy Karinthy Színház. John Steinbeck Egerek és emberek címû drámájával nyitottunk. Azóta én vagyok a rendező, az igazgató, a „vécés néni”. Valamit mindig korszerűsítünk, ha kell, átépítünk. Harmincötödik éve vagyunk talpon, állunk a magunk lábán.

– A színház szereplõi között a legnépszerûbb mûvészekkel is találkozunk, néhányukat jó ideje Kanadában meg Amerikában élõ olvasóink is ismerhettek: Agárdi Gábor, Almási Éva, Bitskey Tibor, Csákányi László, Lorán Lenke, Mécs Károly, Szabó Gyula, no meg sok tehetséges fiatal. Kállai Ferenc, a filmbeli Pelikán József után Bástya elvtárs hangja volt A tanú színpadi változatában… 

– … Említsd meg Muráti Lilit is, ötvenévi távollét után nálunk lépett fel elõször, Neil Simon darabjában játszott egy öreg zsidó asszonyt. Turay Idát 87 éves korában, tízévi kihagyás után kértem meg, hogy lépjen fel: „Dusika, az egész Karinthy család hív”… 

– Napjainkban a szerzõdésben lévõ színészek is panaszkodnak a gázsira, akik viszont nem tartoznak egyetlen társulathoz sem, gyakran anyagi gondokkal küzdenek. Nálad állásban lévõk és állástalanok egyaránt szerepet kapnak. Elégedettek a fellépti díjjal?

– Tisztességgel fizetek a mûvészeknek. De õk azért is elégedettek, mert színvonalas írók jó darabjaiban játszhatnak jó szerepeket. 

A „szabadúszó” színészek egyike, Marton Róbert, mind az öt darabban fontos szerepet kapott – és figyelmet érdemlõ alakítással hálálta meg. Ekként fogalmaz:

– A gázsival elégedett vagyok, de talán annál is fontosabb, hogy itt otthon érzem magam. A Karinthy Színházban mindenki vendégszereplõ ugyan, mégis családias a hangulat. Így nagyon sok olyan színészkollégámmal játszhatom együtt, akikkel nem találkoznék színpadon, ha egy társulat tagja lennék. Ez is hozzájárul a jó közérzetemhez.